Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A megbocsátásról

2011.11.03

 

 

fenyveled  A megbocsátásról sokat  beszélünk, tudjuk, hogy fontos dolog, tudjuk,  hogy nemes szívre vall, de mégis a legtöbb ember képtelen megbocsátani. Azt hiszem azért, mert valójában nem is tudjuk, hogy pontosan mit is jelent a megbocsátás folyamata.  Én sem tudtam. Amikor erre rájöttem, akkor,  amikor az imában ott tartottam, hogy „és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” hozzá gondoltam ezt is: „taníts meg megbocsátani” És aki kér, az kap is. És hát ugye a tanulási folyamat gyakorlásból áll, nem részletezem...volt min gyakorolni.

Megpróbálom átadni amit megtanultam. Elsőnek szeretném meghatározni, hogy mit is jelent nekem a megbocsátás. Ha valamiféle ártalom ér minket, akkor érzelmeink taván fájdalom hullámok korbácsolódnak. A hullámok a tett súlyától függően lehetnek egészen kicsik, de akár szökőár nagyságúak is. Idővel persze a hullámok csitulnak, de a történtek felidézését  ismételten hullámzás fogja követni. A megbocsátás ezeknek a hullámoknak az elsimítása.

 

Hogyan lehet ezt megtenni? Sokan azt gondolják, hogy ha elfelejtenek valamit, akkor az meg is van bocsátva. Ez logikusnak is tűnik, hisz az idő valóban csökkenti a hullámokat, és a felidézések egyre kisebb hullámokat keltenek. És ha elég sok idő eltelik egy ártalom óta, akkor valóban, érzelmeink tava már nem hullámzik tovább. Én ezt mégsem nevezem megbocsátásnak. Két okból. Az első az, hogy a hullámzást nem mi magunk simítottuk el, hanem maguktól ültek el, a másik pedig az, hogy itt az történik, hogy az érzést nem tudjuk már felidézni, azt felejtettük el, a fájdalomba bele fásultunk. A tavunk megfagyott, ezért nem hullámzik. Tehát a természetes felejtés nem megoldás. De van, aki gyorsan akar felejteni. Azt mondja felejtsük el! nem történt semmi. Rendben. Próbáljuk meg. Csiribí-csiribá! és itt a tudathasadásos állapot. Történtek elfelejtve. Namos, én nem hiszem, hogy bárki valóban akarna magának tudathasadást. Így tehát, ha elő is tudná idézni, akkor sem tenné. Ezért  az „el van felejtve” felkiáltás hazugság. Hazugság afelé is, aki bocsánatot kért, és önmagunk felé is. Nem tudjuk elfelejteni a dolgot. De még ha véletlenül tudnánk is, az szintén nem megbocsátás lenni, hisz akkor fogalmunk se lenne arról, hogy mi történt. Nem a meglévő hullámokat simítanánk el, hanem nem lennének hullámok. A felejtés =megbocsátás gondolat híve leginkább csak eljátszani tudják a felejtést, vagyis a szőnyeg alá söprik a nemkívánatos érzelmeket. S míg az „egészséges „fájdalom arra hívja fel a figyelmet, hogy az adott dologgal foglakozni kell, a hullámot ki kell simítani, a szőnyeg alá söpört érzés alattomban mérgez. Nem nyilvánul meg, hanem ott, és úgy tör felszínre, ahol és ahogy nem számítunk rá, s így a baj okát sem tudjuk egykönnyen felismerni.  Most eljutottunk egy nagyon fontos felismeréshez: ha EGÉSZségesek akarunk lenni, akkor meg kell bocsátanunk. Magunkkal kell dolgoznunk, hisz az, ha netán aki ártott nekünk megjavul, az nem azt jelenti, hogy a mi érzelmünk tava nem hullámzik. De ez viszont is igaz. Az, hogy az én fájdalom hullámaim elültek, vagy meg sem jelentek (azonnali megbocsátás), nem jelenti azt, hogy az ártó fél tette semmissé válik. Nem azért, mert bárki is haragudna rá, vagy meg akarná torolni (Isten sem!), hanem azért  mert bármit teszünk az hatással van ránk. Így ha ártunk, akkor az ártás hatásait addig visszük magunkkal, amíg meg nem bocsátunk magunknak.

 a-megbocsajtasrol.jpg

Most azt már tudjuk, hogy hogy nem fog menni a megbocsátás. Most jön a nehezebb dió, akkor hogyan tegyük?

 

Azt tudom elmondani, hogy én hogyan teszem. Onnan közelítem meg a történteket, hogy megértsem, miért is történt a dolog. Egy olyan tettet, aminek látom az értelmét, a miértjét, a célját azt el tudom fogadni. És az elfogadás itt nagyon fontos dolog. Ha tehát valaki árt nekem, akkor – mivel tudom, hogy semmi nem történik velem, amit ne én vonzottam volna be, valamiért ne én teremtettem volna a világomba- megfigyelem a dolgot, hogy miért történt ez velem. Mi a tapasztalat számomra, mit tudok belől hasznosítani. És most az érthetőség kedvéért visszautalok az írásom elején említett imámra, amiben azt kértem, hogy tanuljak meg megbocsátani, s bizony megkaptam a gyakorlási lehetőséget. Vagyis…hát igen! Magamra vonzottam egy halom olyan dolgot, amit aztán meg kellett bocsátanom. Tehát az első lépés a megértés, majd ebből fakad az elfogadás. Sokáig azt hittem, hogy ha idáig eljutok, akkor rá is jövök, hogy nahát! nincs is mit megbocsátani! Hisz minden az én érdekemben történt. Igaz. Minden az én érdekemben történik. És hála érte. De ez nem jelenti azt, hogy az a dolog, amit ha nem bocsátok meg mérgezni fog engem, az az én megbocsátásommal semmissé válik. Nem válik semmissé. Az attól még megtörtént, és nagyon is van, volt mit megbocsátani.  Ami még nagyon fontos, hogy neki is meg kell magának bocsátania, hogy senkit ne mérgezzen tovább. No de menjünk vissza kicsit, hisz egyenlőre, még meg sem bocsátottunk, csak megértettük, és elfogadtuk a dolgot. Rá kellett jönnöm, hogy ez még nem elég. Illetve nem mindig elég.  Mert van dolog, amit megértek, és elfogadok. Az illetőre nem haragszom egy ici-picit sem. És mégis….mégis fáj a dolog. Ő nem tehet róla, de nekem fáj….a fájdalom hullámok ott vannak. Nekem fájnak. Nem tehetek mást, mint megvizsgálom, hogy miért fáj nekem az a dolog. Ott ahol egészséges a lelkem nem tudnak megsebezni. Lepattan rólam. De ott, ahol gondjaim vannak, ott bizony érzékeny vagyok. Így tehát ahhoz, hogy a fájdalom hullámok végleg eltűnjenek önmagamat kell meggyógyítanom. És az sem baj ha nem tudom azonnal meggyógyítani magam, így hiába értem a dolgot, nem tudok megbocsájtani. Ezt a tényt nem szégyellem, s azonnal megbocsátom magamnak.

 

Összefoglalva tehát számomra a megbocsátás a megértés, és elfogadás, és saját magam gyógyítása együttese.

 

Ahogy  a felejtés nem megbocsátás, úgy a megbocsátás sem feledés. Az, hogy megbocsátottam valakinek, vagyis hogy bennem nincs fájdalom, nem jelenti azt, hogy az illető tettét elfelejtem. Hogy a bizalmamat is vissza nyerte. A bizalom olyan dolog, amit ki kell érdemelni. És ha egyszer elveszítjük valaki bizalmát, azt nehéz visszanyerni. 

Itt zárult az írásom évekkel ezelőtt...most folytatódik:
Ismét  szó volt a megbocsájtásról egy csoportba, és Magdi barátnőmmel élőben is folytattuk...Magdi azt mondta, hogy ha megbocsájtott valamit, akkor azt elfelejti. Én meg azt, hogy a felejtés, nem egyenlő a megbocsájtással...
Az élet már csak olyan, hogy ha valamit meg kell tanulnunk akkor oda teszik a megtapasztalás lehetőségét elénk. Én pedig hosszú ideig imádkoztam azért, hogy megtanulhassak megbocsájtani... , így aztán nem kellett sokat várnom, megkaptam a leckét. 
Főnökasszony azzal állított be hozzám, hogy vagy fél éve beszóltam a röntgeneseknek...és hogy ezt nem kéne...Én meg csak néztem ki a fejemből...hogy fél éve most jut eszükbe szólni? meg egyáltalán...az ominózus eset péntek délután munkaidő vége előtt nemsokkal történt, amikor bírtak szólni, hogy kezdhetem újra a zárójelentés aláiratás folyamatát, mert jobb láb helyett balt írt valaki a leletre...én meg...- már nem emlékszem a szavaimra... - kitörtem, hogy naaa neeee

Ilyen esetben általában hozzá teszem, hogy "nem veled van bajom, nem haragszom..stb" hát hogy akkor mondtam e, vagy csak gondoltam...a fene tudja ekkora távlatból...
Mindenesetre jól kibillentett a dolog....Hessegettem én a dolgot...de csak ott volt...ott forgott bennem...NEM TUDTAM ELFELEJTENI! 
Végre észrevettem! Innentől már egyszerű volt a dolgom...azonnal megbocsájtottam nekik is...hisz ők csak egy tévedésre hívták fel a figyelmem...oszt nem eshetett jól a kitörésem...a főnökasszonynak is...hisz nem tett mást, mint ami a dolga...és persze magamnak is...hisz..az dobja rám az első követ...aki mosolyogva veszi tudomásul, hogy hulla fáradtan kezdheti elölről az egészet...
És láss csodát...eltűnt belőlem az eset, nyoma sem maradt...egész nap nem jutott eszembe se.
Így aztán megértettem, hogy hogy felejti el Magdi...meg mindenki más is, azt, amit megbocsájtott...úgy, hogy nem jut eszébe...de...azért az én igazságom is megmaradt, mert nem végleg felejtjük el...pont ez a lényeg, hogy bármikor előszedhetem az emléket, ha megbocsátottunk...akkor nem lesz ránk hatással.

Most itt van vége...egyenlőre...:)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.