Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vita és én

2011.11.28

 



 A vitát többféle képp lehet megélni.  Lehet harcolva a másikkal, és lehet tanulni is belőle. Én, ha vitázok, figyelek arra, amit a másik mond. Hogy mondja, miért mondja azt, amit épp mond. Miért nem értek én vele egyet, ill. mi az, amiben mégis. Miért érzem én ezt így. Így képet kapok arról ami őt mozgatja, ami az ő szándéka, és arról is, hogy ez rám miért, és hogyan hat. Az élő vitáknál is így működöm…mindig is így működtem. És…kialakult magamról egy kép, miszerint nem vagyok jó vitatkozó. Miért nem? Mert akikkel vitáztam…(tisztelet az egy-két kivételnek) egyiküket  sem érdekelte nagyon, hogy én bennem mi van.

Míg én kíváncsian figyeltem az ő mondandójukat, és azt lestem, hogy abból mit tudok profitálni…őket ez nem érdekelte. Csak a saját igazuk. Aztán, később találkoztam olyanokkal, akiket látszólag érdekelt az én nézőpontom. Ennek örültem volna…ha nem azt kaptam volna meg tőlük, hogy ők tudják, hogy én ez miért így vagy úgy gondolom….és mondtak olyan, tőlem teljesen távol álló dolgokat…hogy csak pislogtam (persze itt is vannak kivételek). Volt aki ezt a dolgot odáig elvitte, hogy egy történetre, ahol le volt írva  hogy „én (valójában egy barátnőm írásáról beszélek), úgy látom, hogy ez a dolog piros”, hatalmas ovációba tört ki, hogy de jó!, hogy már úgy látod, hogy sárga! Akkor, kikerekedett a szemünk, hogy most mi van ilyenkor? És gyorsan elolvastuk mégegyszer az írást, hogy hátha véletlenül „sárgát” írt bele. Nagyon figyelmesen olvastuk el, hogy biztos érthető legyen, amit mondani akar. De nem volt hiba benne. Egyértelműen „piros” volt írva.
Rájöttem, hogy nagyon szép dolog, ha a másikat meg akarjuk érteni, és ezért próbálunk az ő szemszögéből rálátni a dolgokra. De a bőrünkből akkor sem fogunk tudni kibújni. És…még akkor is csak magunkból indulunk ki. Annyit tudunk tenni, hogy megnézzük a dolgot az ő szemszögéből nézve…de a mi szűrőnk még mindig ott van.