Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért tesszük?

2015.08.17

ketelkedes.jpegAz ember mindent, de mindent azért tesz, mert azt gondolja, hogy Ő attól boldog lesz. Nyilván ez nem fogalmazódik meg bennünk így, de ha visszavezetjük a tetteink mozgatórugóját, minek mi az oka, ehhez az ős okhoz jutunk el. 
Valójában a boldogság VAN, mindig van, nem kéne semmit tennünk érte, csak engedni, hogy legyen...de mi...megbonyolítjuk a dolgot...így egyre távolabb kerülünk a boldogságtól. 
Bonyolítjuk, mert elveszítettük a bizalmunkat. Egymásban....és főleg saját magunkban...vagyis...összességében Istenben. 
Bizalmatlanságunkban....a másikat méregetjük....
Vajon miért mondja, vagy nem mondja amit mond/nem mond?
Vajon jó vagyok e neki?
Vajon örül e ennek-annak?
Vajon mi van egy-egy tette hátterében?
Vajon mit gondol rólam? 
és így tovább...és így tovább
És ezekre a kérdésekre....bizony választ is adunk magunknak...Magunkból kiindulva...mivel csak a
ketelkedes-2.jpgsaját szemünkön át tudunk rálátni a dolgokra...így ezek a válaszok nem a másik szándékait, érzésvilágát, és cselakedeteinek hátteréről beszélnek...hanem saját magunkról. Saját mozgatórugóinkról, és saját sebeinkről. 
A tükör törvénye (sokan sajnos félre értelmezik) is erről szól:
Ha valami zavart okoz bennem akkor azzal a dologgal én vagyok a zavarható. 
Ha valami fájdalmat okoz bennem, akkor az a dolog az én sebemet karistolta fel...ezért fáj.
Ha bízom magamban....Istenben...tudom, hogy csak olyasmi jön velem szembe az utamon, ami értem van, akkor egy-egy helyzetben magamat figyelem.
Miért hat ez így rám?
Mi dolgom ezzel?
Jól látom a másikat? próbálom más szemszögből is megnézni...
Nehéz, nagyon nehéz ezekre kérdésekre megválaszolni...és bizony, egy-egy seb begyógyítása igen hosszú folyamat..
Általában az emberek jónak tartják magukat. Még az anyagyilkos is talál okot a tettére...és amit tesz, azt helyesnek látja. Helyesnek, hisz szentül hiszi, hogy amit tesz, az őt a boldogság felé viszi...
Tehát jónak tartjuk magunkat...jók vagyunk...akkor ugye nekünk már nincs szükségünk olyan leckékre, amik nagyon fájdalmasak, hisz a fájdalom megtapasztalása nélkül is tudjuk, hogy milyen az...így azt is tudjuk, hogy ha másnak okozzuk, akkor nemhogy boldogok nem leszünk...hanem...valójában saját magunknak okozunk fájdalmat. 
Tudjuk ezt? Valóban? Akkor nem fog szembe jönni olyan lecke, olyan élethelyzet, ami erre tanít. 
De mi van, ha mégis jön? 
Képesek vagyunk elfogadni magunkat olyannak...amilyenek vagyunk? tudjuk szeretni magunkat akkor is, ha kiderül, hogy bizony még igen sok tanulni valóm van?
Hányan vagyunk, akik el merik mesélni magukról, hogy bizony ilyen-olyan hibáik vannak?
És hányan vannak azok, akik a másikat el tudják fogadni, tudni róla, hogy bár tele van ő is ilyen-olyan hiányossággal, ill. vad hajtással...de az...nem ellenünk irányul...hanem saját boldogságát keresi?

Minden, amit cselekszünk, gondolunk, mondunk, azért felelősek vagyunk. És ugyanilyen felelősek vagyunk azért is, ami történik velünk, amit velünk cselekszenek. Mindig kettőn áll a vásár. És mindig, minden történésben ott van az áldás számunkra...ott van az az ajándék...amit ha jól használunk, akkor a javunkra válik.